Leírás: “A bejáratnál megláttam a srácot az álmomból, aki miatt majdnem felgyulladt a kollégiumom. Egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni. Úgy bámultam, mintha maga az Antikrisztus sétált volna be. ”
Jellemzők: Romantikus, Akció/Kaland, Fantasy
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: Durva nyelvezet
Mire megtettük a kb. tíz perces utat a kollégiumtól a Kísértésig, sikeresen kiszellőzött a fejem, és egész jó hangulatba kerültem. A többiek már tényleg tűkön ültek, Brian pedig komolyan aggódott értem. A kedvenc asztalunknál ültek a pult mellett, és meg kellett állapítanom, hogy most nemcsak a szűk baráti kör társaságát élvezhetem, hanem túlsúlyban „normális” embereket is el kell viselnem.
Ahogy az asztalhoz értem, Kicsim azonnal felállt, és úgy szorított magához és mászott bele a számba, mint aki attól fél, hogy ha elenged egy percre, biztos, hogy köddé válok. Ezt utáltam benne.Ezt a beteges ragaszkodást. Azért jöttem vele össze, mert minden hülyeségemet elviselte, és úgy gondoltam, hogy egy vérfarkast nem kell féltenem, bármilyen rossz hangulatban is vagyok, mert meg tudja magát védeni. Az elmúlt egy évben sajnos kénytelen voltam rájönni, hogy tévedtem. Ha egy rossz pillanatomban elkapott volna a gépszíj, és lángba borítom a várost, nemhogy meggátolni nem tudott volna, de még csak menekülni se menekült volna el, mert az egészséges életösztön sem volt meg benne. Ettől függetlenül jól megvoltunk. A kérdés csak az volt, hogy meddig.
Közel ötperces egymásba gabalyodás után sikerült leülnöm a pad szélére, Brian és Caliban közé (ahogy a démonra pillantottam, még elcsíptem, ahogy színpadiasan beleöklendezik a tenyerébe), pont ráláttam a bejáratra és a pultra is. Az asztalon már várt a Kísértés* koktélom és egy üveg ásványvíz. Mindig ezt kértem, lassan a kiszámíthatóság határát súroltam. A koktélt egyben lehúztam, nem is lehetett máshogy inni, és végignéztem az asztaltársaságon.
Shaphyt sehol sem láttam, de ez nem volt meglepő, neki még túl világos volt. Kelletlenül rájönnöm, hogy túl sok az ember, főleg olyanok, akiktől kiver a víz. Nem mindenkit ismertem névről, csak arcról. Vagy Baggio barátai voltak, vagy egy barátom barátjának haverjai. Az egyetemi életben az a jó, hogy mindenki mindenkit legalább látásból ismer, főleg ha éppen egy bárban ültök és egy nagy kancsó bor van előttetek, amiből lehet kunyerálni.
Viszont volt közöttük valaki, akit nagyon is jól ismertem. Az asztal túloldalán középen, háttal a pultnak egy nagydarab, már enyhén alkoholmámorban úszó srác ült. Ha az igénytelenségről szobrot formáztak volna, Gabe lett volna a modell. A kezében egy sörösüveget szorongatott és színpadiasan sóhajtozott, amíg valaki meg nem kérdezte, hogy mi a baj. És jött a szokásos sirám arról, hogy nincs barátnője, barátai, munkája és hogy mennyire hiányzik neki Renny. Szegény lány szörnyű sorsán állandóan siránkozott.
Ha Renny neve felmerült, én és a szörnyecskék kicsiny csapata úgy nézett félre, mint a templomban, ha perselyeznek. Egy tizenkilenc éves, filigrán, kis növésű szemüveges lány volt, szende szűz külsőbe bújtatva, laza erkölcsökkel. Állandóan cikiztük a ronda rózsaszín virágos szemüvege miatt. Mindenkivel kikezdett, akiben tesztoszteron volt. És lassan féléve tűnt el és halt meg. Ezt olyan biztosan tudom, mint Adriana a másnapi időjárást. Miért? Csak mert ott voltam, amikor belekerült a bográcsba.
Egyikünk sem kedvelte, kivéve Gabe. A csajok azért, mert rámászott a pasijukra, a pasik pedig az elviselhetetlen hisztis-nyávogós cicalány természete miatt. Aznap telihold volt, erre tisztán emlékszem, főleg, mert ez okozta a problémát. Az egyik helyi kultúrintézményben ünnepeltük az őszi napfordulót egy hasonlóan ismeretlen társasággal. Adriana és Matheo velem együtt wiccák voltak, a többieknek meg egy újabb ok volt a bulizásra. Kicsim még az este leszállta előtt elindult haza, biztos, ami biztos alapon. Gondolom, aznapra Renny pont őt szúrta ki magának, vagy lehet, hogy csak Shaphyt akarta meglátogatni, ezt nem tudom pontosan. A lényeg, hogy otthagyott minket, és utánament.
Valahol a lakás és az átalakulás között érte utol az én cseppet instabil vérfarkasomat, aki próbálta tartani magát és igyekezett lerázni. Csakhogy Renny olyan állhatatos tudott lenni, mint egy vérmes pitbull, főleg ha a szexről volt szó. Az járhatott a hidrogénezett tincsei alatt a szőke kis agyában, hogy ha Briannal nem jön össze, még mindig ott van a lakótársa, ezért felkérezkedett egy mosdólátogatás erejéig.
Kicsim már tűkön ült, megpróbálta rövidre zárni a látogatást, de a kitartó hiszti, nyafogás és flörtölgetés hamar kivágta nála a biztosítékot. Nem tudta féken tartani a vérfarkas ösztönöket, és egy hirtelen felindulásból egyszerűen eltörte Renny több helyen kiszívott nyakát.
Ekkor mászott elő a fullosan besötétített szobájából az ébredező vámpír, aki aztán végtelen gyakorlatias volt. Miközben bezárta Briant a direkt neki fenntartott ketrecbe, meggyőzte, hogy majd ő mindent elintéz. Ha már a lakásában van egy friss hulla, ne menjen kárba, de hogy hogyan jutott el addig, hogy feldarabolja, és a húst a fagyasztóba tegye, ez számomra rejtély. Azt, hogy kiszívta az összes vérét, még megértem, tekintettel arra, hogy mi is volt.
Egy héttel később már mindenki Rennyt kereste: a rendőrség, a sajtó, a fél egyetem, de senki sem találta. Minket nem rázott meg a dolog annyira, és egy hétvégi bográcsolással próbáltuk kipihenni a hét fáradalmait. Akkor még egyáltalán nem értettem, miért a vámpír hozza az alapanyagokat, főleg, hogy ő nem is eszik. Brian és Shaphy főzött, a kaja egész ehető lett. Evés közben Adriana minden falatnál összeráncolta a homlokát.
– Mondjátok – kérdezte két falat között –, honnan van ez a hús?
A vámpír és a vérfarkas összenéztek.
– Miért? – kérdezték egyszerre.
– Csak mert emberi emlékei vannak a kajának – felelte a látó, erre mindenki eldobta a kanalat. Mindenki, kivéve a vérfarkast. A vámpír csak sejtelmesen mosolygott, majd odasétált a kondérhoz, belenyúlt a forró gulyásba, és kiemelt egy ronda rózsaszín virágos szemüveget…
Azóta mindannyian zavarba jöttünk, ha csak felmerült a neve, kivéve a vámpírt és a démont (kizártnak érzem, hogy a Calibant bármi zavarba tudná hozni). Brian azért, mert bárhogy is szépítjük, miatta halt meg. Baggio azért, mert ő tüntette el maradványokat, tekintettel arra, hogy hol dolgozott, igazán nem volt nehéz. Adriana a látomás és a rémálmok miatt, amit az eset és az evés okozott neki. Matheo és én meg már csak azért is, mert mi is ettünk Shaphy főztjéből.
Végignéztem a barátaimon, és láttam rajtuk, hogy ők is ezen merengenek, Caliban arcán még egy vigyor nyomát is felfedeztem, ezért a könyökömmel becéloztam a bordáit. Erre meghúzta a hajam. Próbáltam morcos arcot vágni, de ahogy rám nézett, elnevettem magam. Már a nyelvem hegyén volt valami elmés beszólás, amikor Brian megszorította a kezem, és picit közelebb húzott magához. Remek, megint féltékeny.
Gabe tovább nyafogott. Már épp szólni akartam, hogy hagyja abba, amikor valami felkeltette a figyelmem. Vagyis inkább valaki, aki éppen akkor lépett be a Kísértésbe. A bejáratnál megláttam a srácot az álmomból, aki miatt majdnem felgyulladt a kollégiumom. Egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni. Úgy bámultam, mintha maga az Antikrisztus sétált volna be. Az álmommal ellentétben most nemcsak egy farmer volt rajta, hanem egy fekete „Éljen a tűz! Én a lángokkal vagyok” feliratú póló. Körbenézett, arra gondoltam, biztos keres valakit.
Aztán összefonódott a tekintetünk. A szeme pont olyan volt, mint az álmomban: mélybarna sárga pupillával. Megszűnt a külvilág. Halványan érzékeltem, hogy szólnak hozzám, talán Brian, de nem érdekelt, elvesztem a tekintetében. Már biztosra vettem, hogy keresett valakit. Engem.
A pupillája izzani látszott, ettől az erőm önálló életre kelt bennem és kitörni készült. De abban a pillanatban az sem érdekelt, ha felgyújtom az egész helyet. „Az idő megállt.”
***
„Kezdje el most ő, vagy inkább én? Mi mindenre kész, érzem az illatán. Indul az a játék, én a ragadozó, ő meg a zsákmány…” Néztem abba a gyönyörű, zöld, emberi szemébe, és tudtam, hogy ő az. Ebben a földi alakban is szépnek láttam, de még így sem rejthette el az erejét, csípte a bőrömet. Nem tudtam, miért él ebben a dimenzióban, a mi fajtánk nem hagyhatja csak úgy el a Démonvilágot. Mozdulni akartam, de nem volt egyedül, egy démon is vele volt. Mit keres vele egy másik démon? Talán őt is vonzotta a tűz, mint mindenkit a mi dimenziónkból, még ha nem is tűzlény. Mert biztos voltam benne, hogy nem az. Ő nem tartozott hozzá. Én igen.
***
Valami váratlan történt: hanyatt estem. Ezzel a mozdulattal kiszakadtam a tekintete bűvöletéből, de észhez a fájdalom térített, ami mindkét könyökömből áradt szét. A padlóra tenyereltem, és megpróbáltam feltolni magam. Egyszerre két dolog is feltűnt: a fájdalom erősödött, ezen kívül a tenyerem is picit besüllyedt a fába. Felkaptam a kezem, és lenéztem. Fantasztikus. Sikerült egy alig két milliméteres tenyér alakú lenyomatot égetnem a padlóba. Ez csak egyet jelentett: megint felforrósodtam, két óra alatt másodszor. Ez egyéni rekord.
– Jól vagy? – hallottam Brian ismerős hangját. Déjá vu. Ezt a mondatot ma már harmadszor hallom. Először Caliban kérdezte, amikor átlökött a kapun, aztán Adriana, amikor felébredtem. Kezdett idegesíteni.
Felnéztem, hogy mennyire sikerült megnevettetnem a társaságot. Mindenki vigyorgott, Brian pedig felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.
– Ne! – emeltem fel a kezem, hogy megakadályozzam a mozdulatban. – Jól vagyok, de te ne érj hozzám – mondtam, és segélykérően néztem Calibanra. Ő volt az egyetlen, aki hozzám tudott érni ilyenkor. – Megy egyedül is. – Caliban azért felállt, a hónom alá nyúlt, és talpra állított. – Csak elvesztettem az egyensúlyom. – Körbenéztem, de az álombéli srácot már sehol sem láttam. – Megyek, kiszellőztetem a fejem – néztem rá Kicsimre, és elindultam a kijárat felé.
– Várj, elkísérlek – szólt utánam Adriana. – Ti csak maradjatok – mondta a többieknek, és mire a fiúk bármit is szólhattak volna, felállt és utánam szaladt.
Hűvös levegő csapta meg az arcom, ahogy kiléptem a Kísértésből. Kicsiny lelkem legmélyén reménykedtem benne, hogy a srác esetleg itt lesz kint, de nem volt. Próbáltam egyenletesen lélegezni, nem mintha az gyorsította volna a hőcsökkenést, vagy segített volna a felkavart lelki világomon. Össze voltam zavarodva. Ki a fene az a srác, és hogyan lehet rám ilyen hatással? Egy pillanatra azt éreztem, hogy az egész testemet ellepi a tűz, és túl jó érzés volt. Soha senkivel nem éreztem ilyet, még szex közben sem, ez a csávó meg csak rám nézett. Megráztam a fejem, hátha helyrerázónak a gondolataim, de nem jártam sikerrel.
Léptek zaja ütötte meg a fülemet, hátrafordultam, és Adrianát láttam meg az ajtóban. Csak állt mögöttem, de nem ért hozzám.
– Nincs semmi bajom – mondtam, mielőtt még megszólalhatott volna. – Jól vagyok, csak elvesztettem az egyensúlyom. – Bíztam benne, hogy elhiszi, és magamra hagy.
– Nem vesztetted el – jelentette ki határozottan –, én rúgtam ki alólad a lábad. – Felvont szemöldökkel néztem rá, ő pedig válaszolt a ki nem mondott kérdésre. – Láttam a srácot, és azt is, hogy transzba estél – magyarázta. – Nem reagáltál, muszáj volt tennem valamit, és jobb nem jutott eszembe.
– Köszi – fordultam el Adrianától.
– Ugye tudod, hogy ma nem alhatsz otthon? – Na erre visszafordultam, de mielőtt tiltakozhattam volna, folytatta. – Ne nézz így rám, te is tudod, hogy igazam van. Az elmúlt két órában másodszor forrósodtál fel, és ha nem figyelünk rád, randink lett volna a tűzoltókkal.
– A tűzoltóknak jó testük van, már megérte volna – próbáltam elviccelni a dolgot, de Adriana haragos szemébe nézve abbahagytam a poénkodást. – És mégis mit akarsz, hol aludjak?
– Nálunk? – nézett rám kérdőn. – Matheo megérzi, ha elszabadul az erőd.
– Persze, aztán megint másodfokú égési sérülésekkel megyünk az ügyeletre, mint a múltkor – emlékeztettem egy régi ottalvós bulira. Adriana szülinapját ünnepeltük, én kidőltem a sok vörösbortól, és sikerült valami nagyon rémeset álmodnom, olyannyira, hogy amikor Matheo hozzám ért, hólyagosra égett a tenyere. Azóta nem aludtam náluk, sőt, másnál sem (ezt lenyomni Brian torkán nagyon nem volt egyszerű).
– Nálunk is van fagyasztott borsó a hűtőben – mosolyodott el a kis látó, de ez most nem jött be. Valószínűleg a pillantásomból ő is levette, hogy egy másik ötlettel kell előállnia, mert nem erőltette tovább a náluk alvást. – Jó, akkor aludj a fiúknál. Brian elélvez a gyönyörtől, ha megleped ezzel.
– Lehet, hogy ő igen, de nem hiszem, hogy a vámpír örülne egy élve égetésnek. Már amennyire őt élőnek tekinthetjük. Bár, ha jól belegondolok, úgyis jövök egy visszavágással a vérszívónak – merengtem el gonoszan.
– Igazad van – vágott közbe Adriana –, rossz ötlet volt. Akkor éjszakázz Calibannál. Őt nem tudod felgyújtani vagy megégetni, csak a lakását.
– Ha jól emlékszem, van poroltója, bár úgy sem árt annak a kecónak egy alapos fertőtlenítés. – Ezen összemosolyogtunk. Be kellett látnom, hogy igaza van. Nem nagyon volt más választásom. – Jó, megkérdezem tőle – egyeztem bele –, de Briannak te mondod meg.
Amíg a kollégium felé sétáltunk, hogy összeszedjem néhány cuccom, Briannal végig veszekedtünk. Caliban belement ugyan, hogy nála töltsem az éjszakát, a vérfarkasom viszont nem. Abban bízott, hogy a koleszig meg vissza meg tud győzni a maga igazáról.
– Értsd már meg, hogy nálatok nem alhatok – kiabáltam rá. – Bár, ha azt akarod, hogy ropogósra süsselek téged, a vámpírt meg hamvasszam, akkor csak szólj.
– Nem azt mondtam, hogy nálunk aludj – vágott vissza –, hanem, hogy ne nála.
– Akkor mégis hol aludjak? –Erre nem kaptam választ. – Mégis mi bajod van vele? – kérdeztem, mintha nem tudnám magamtól. Tisztába voltam vele, hogy utálja, már csak azért is, mert nem volt ember. A tény, hogy ezt még élvezte is, rátett egy lapáttal. – Ő is a barátunk, emlékszel?
– Csak a te barátod – vágta rá. Na jó, tényleg csak én tartottam annak, és ő csakis miattam viselte el. És ahogy ez a vita is fényesen rávilágított, egyre nehezebben. Ha még azt is elárultam volna neki, hogy kettecskén látogatjuk alkalom adtán a Démonvilágot, az végleg kicsapta volna nála a biztosítékot. Nem, én ezekről mélyen hallgattam.
– Jó, akkor csak az én barátom – hagytam rá. – De ez bőven elég, hogy szívességet kérjek tőle. – Nem akartam felhánytorgatni, hogy én meg a vámpírt nem bírom, mert az annyira óvodás lett volna.
– De még csak nem is ember! – Na tessék, kibújt a szög a zsákból.
– Mondja ezt az, aki minden teliholdkor bundát növeszt – vágtam vissza. Brian megtorpant, és az arca kezdett elsötétülni. Ezzel érzékeny pontra tapintottam.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy nem tartasz embernek? – kérdezte suttogva. Erre mit mondhattam volna? Magamat sem tartottam eléggé embernek.
– Ne kezdd ezt megint – sóhajtottam fel kétségbeesetten. Nem akartam megint ugyanazt a több órás léleksimogatást eljátszani, amit már annyiszor megtettem. – Most egyáltalán nem erről van szó… – de még mielőtt folytathattam volna, a szavamba vágott.
– Jó, ha te ennyire nem akarsz válaszolni, akkor hagyjuk – mondta szomorúan. – A véleményem is hidegen hagy, a pakoláshoz meg nincs rám szükséged, akkor megyek is – azzal megfordult és elfutott, mielőtt bármit is mondhattam volna.
Egy órával később Caliban lakásának ajtajában ácsorogtam, várva, hogy beengedjen. Útközben felhívtam Adrianát, és elmeséltem neki, hogy mit alakított a hisztis vérfarkas, aki mint kiderült, a veszekedésünk után visszament a Kísértésbe, és azon volt, hogy leigya magát.
Az ajtó közben kinyílt, és egy vizes hajú démon dugta ki a fejét.
– Gyere be – mondta, és arrébb állt, hogy utat engedjen nekem.
A lakás kicsi volt, de otthonos, már amennyire a sok horrorfilmes posztertől meg a megszámlálhatatlan kardtól és pengétől a falakon annak lehet nevezni. De hát ízlések és ficamok. Beléptem az ajtón egyenesen a konyhába, ami nappaliként is funkcionált. Szemben volt két ajtó: a jobb oldali a fürdőszobába vezetett, a másik Caliban szobájába. Lepakoltam a cuccom a kanapéra, ahol már várt egy pléd meg egy kispárna. Szóval kint fogok aludni a sült krumpli szagban a pizzás dobozok között.
– Köszi, hogy befogadtál – fordultam a házigazda felé.
– Nincs mit – mondta –, legalább elmesélheted, miért is nem alhatsz otthon. – Levett a konyhapultról egy tál chipset, és enni kezdte. – És ha már itt vagy, tedd magad hasznossá, és szárítsd meg a hajam – kérte pimasz vigyorral, és egy kicsit lehajtotta a fejét.
– Ez egy hosszú mese lesz – sóhajtottam bosszúsan, és belekezdtem a mai napom eseményeinek feltárásába, miközben felemeltem a bal kezem és a hajára irányítottam a lángokat (csiklandozott a gondolat, hogy leégetem a ruháit, de mégiscsak befogadott, és különben is kifizettette volna velem). Közben elmondtam neki mindent: az álmomat, hogy majdnem leégett a kolesz, hogy miért estem le a padról a Kísértésben, és hogy miért is kell nála éjszakáznom. Meglepő módon végighallgatott, nem szólt közbe. Mikor befejeztem a hajszárítással egybekötött esti mesét, csak ennyit mondott:
– Én megmondtam.
– Mit is? – kérdeztem értetlenül.
– Vonzzátok egymást. Te és a ghool – magyarázta, miközben felállt és az üres tálat a pultra tette. – Én is láttam, amikor lejött. De azt nem tudtam, hogy az álmodban is meg tud jelenni.
Szóval ez a gyönyörű szemű helyes srác volna a Démonvilág tűzszelleme. Ébredés után rájöhettem volna, már csak a szeméből is.
– Te felismerted? – rökönyödtem meg –, és szabad tudnom, mért nem teleportáltad haza?
– Én is titkolom, mi vagyok, ahogy te és a többiek is – felelte egyszerűen. – Szerinted hogyan reagáltak volna az emberek, ha az egyik pillanatban összevérezem az asztalt, a másikban egy fekete lyuk nyílik és beszippantja az éppen belépő srácot? Te így is majdnem lebuktál. – Ezt azért túlzásnak éreztem, de volt benne igazság.
– Jó, igazad van – fixíroztam a padlót –, de legalább tudjuk, hogy néz ki.
– És azt is, hogy már tudja, ki vagy és hogy hatással van rád – mondta.
– Ez mind szép és jó – vágtam a szavába –, de mégis hogy akarod elkapni? Mindenhova kísérgetsz, hátha felbukkan, és ha ez megtörténik zumm, beszippantod egy átjáróval?
– Lényegében, ja – bólogatott, majd egy gonosz vigyor jelent meg az arcán. – A farkasod epeömlést fog kapni. – Tudta, hogy Brian nem kedveli, azt meg külön élvezte, hogy féltékeny rá. És persze, a legutolsó veszekedésünkről is tudott. Attól függetlenül, hogy démon volt, őt tartottam a legjobb barátomnak. Mennyivel könnyebb lett volna az életem, ha akárcsak egyetlen kósza romantikus gondolat is megfogalmazódott volna bennünk. De túlságosan hasonlítottunk egymásra, és túl jól ismertük egymást ahhoz, hogy ez soha ne történhessen meg.
– És te még direkt hergeled is – néztem rá bosszúsan.
– Nem tehetek róla – rántotta meg a vállát. – Szánalmas, ahogy retteg saját magától. Én ölni is képes lennék, ha olyen képességeim volnának, mint neki.
– Te egy száraz mosolyért vagy egy szelet pizzáért is képes lennél ölni – jegyeztem meg szárazon. Elmosolyodott, mindig is bírta a humorom.
– És az még nagyobb lúzerség, hogy téged magához próbál láncolni – folytatta a nagy Brian-becsmérlő monológot. – Olyan vagy, mint a tűz, megfékezhetetlen – simogatta a lelkemet.
– Jólesik a bók – mosolyogtam rá –, és bármennyire is egyetértek veled, mégiscsak a pasimat fikázod.
– Egyáltalán nem értem, minek vagy vele, ha tényleg egyetértesz velem – nézett rám értetlenül.
– Ebbe most ne menjünk bele – fordultam el tőle. Zavaromban az órámra néztem. Éjfél volt. – Hú, de elszaladt az idő. Azt hiszem, én elteszem magam holnapra, és megpróbálok aludni.
– Hát jó – mondta beletörődve –, ahogy akarod. De ha mégis beszélgetni akarsz, én még megnézem, mi megy a tévében – nézett rám kedvesen, és elindult a szobája felé.
Ahogy a párnát meg a plédet pakolgattam a kanapén, elgondolkodtam Caliban kérdésén. Hogy miért is tűrök el egy hisztis vérfarkast? A válasz roppant egyszerű volt. Mert utáltam szakítani, egyedül lenni meg még ennél is jobban. Túl sokat voltam magányos. Sokan azt gondolják, hogy szuperképességekkel születni mekkora királyság, de a nagy büdös igazság az, hogy iszonyú teher és felelősség. Most már, huszonegy évesen nagyon jól kezeltem, de nem volt ez mindig így. Nem engedtem senkit közel, mert féltem, hogy bántani fogom vagy elhagy. Vállaltam az egyedüllétet, egész jó megszoktam, de igazából végtelenül utáltam. Ha kidobtam volna Briant, nem csak a hisztit kéne elviselnem. Újra egyedül maradtam volna, és bár Caliban, Adriana és Matheo megmaradtak volna nekem, de az közel sem lett volna ugyanaz. És bár végigfutott az agyamon egy B terv, de sajnos a ghool nem lehetett opció.
***
Ezúton szeretném megköszönni Kiának a sok segítséget és támogatást, nélküle ez a történet ebben a formában sosem született volna meg.
*Kísértés: 2dl Red Bull és 2cl vadcseresznyés Berendzen
Road: Annak él
Tűzszilánkok 