Leírás: “Nagyon furcsa álmom volt. Egy ketrecben kuporogtam, aminek a rácsait lángok fonták körül. Kinyújtottam a kezem, hátha meg tudom őket szüntetni. Nem tudtam. Akárhogy igyekeztem, meg sem moccantak. Elfogott a félelem…”
Jellemzők: Romantikus, Akció/Kaland, Fantasy
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: Erotikus tartalom, Durva nyelvezet
Hűvös levegő csapott meg, ahogy átestem a Kapun a saját világomba. Caliban lökésének ereje annyira megtaszított, hogy négykézlábra érkeztem, és az eséstől fájdalom nyilallt a térdembe.
Olyan szívesen rákiabáltam volna, hogy rohadjon meg, de ekkor egy tenyér jelent meg a látómezőmben. Caliban mellettem állt, hogy segítsen felállni. Ritka az ilyen, de most visszanyeltem a káromkodást, elfogadtam a mancsát, és állásba tornáztam magam. A térdem még mindig sajgott, egy találkozás a bitumennel nem olyan érzés, amit egykönnyen elfelejtek.
– Jól vagy? – kérdezte aggodalommal a hangjában. – Bocs, de muszáj volt rekordsebességgel távoznunk.
Ezzel én is egyetértettem. Még a végén Astaronnak eszébe jutott volna visszatérni a „Calibannak haza kell jönni” témára. Akkor nem tudtunk volna ilyen simán lelépni.
– Semmi gond, jól vagyok – nyugtattam meg. Az órámra pillantottam, hogy lássam, mennyi maradt hátra az éjszakából. – Hat óra van – állapítottam meg. A démonvilágban máshogy jár az idő, mint a Földön. Az alvásnak annyi. – Jössz nekem néhány válasszal. – Na igen, győzött a gyakorlatiasság. – Amíg hazakísérsz, akár elkezdhetnél mesélni is – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. Sosem kísért haza normális esetben, de hol volt ez a mostani attól?
– Rendben – egyezett bele. – Mit szeretnél tudni?
– Hű, de készséges vagy – néztem rá, miközben elindultam a zebra felé, ő pedig követett. – Mégis, hogy jutott át ez a ghool, vagy mi? Nem a te dolgod ezt megakadályozni? – vágtam bele a közepébe.
– Nos – kezdett bele a járdát fixírozva –, ezt tényleg nem tudom. Nem csak én tudok átjárót nyitni, ezt te is tudod. Odaát is képesek rá páran. Az én erőm csukva tartja őket, de ha odaát megnyílik egy, nem záródik rögtön, csak ha megérzem, hogy nyitva van. Ez beletelik egy pár másodpercbe. Nem én engedtem át, hidd el.
Eléggé szkeptikus voltam, de hittem neki, hogy nem az ő hibája volt. Viszont, ha odaát valaki „kapunyitogatósat” játszott pont akkor, amikor egy tűzszellem eltűnik, az nem lehetett véletlen.
– Jó, elhiszem – mondtam nyugtatóan.
– Köszi – vigyorgott rám. – Következő kérdés?
– Szóval ez a dög itt a Földön olyan, mint én? Egy egyszerű piromágus? – Csak hogy tudjam, mire számítsak.
– Ja, nagyjából – felelte –, csak ő démon, emberi alakban.
– Szóval ő is gyorsan gyógyul, mint te? – kérdeztem. Calibanról már tudtam, mire számíthatok. Nemcsak villámsebességgel regenerálódott, hanem a tűz sem hatott rá úgy, mint egy emberre. Egyszer – még az ismeretségünk kezdetén – annyira felhúzott, hogy megpróbáltam felgyújtani, de csak a ruháiban sikerült maradandó károkat okoznom, a bőre pedig kipirosodott kicsit. Erre ideges lettem, és a vállába állítottam az egyik pengém. Még csak meg sem rezzent. Kihúzta, beletörölte a pólója maradványaiba és visszanyújtotta, hogy eltehessem. Szó se róla, nem halhatatlan. Meg lehet ölni őt is, csak nem egyszerű, jó helyre kell szúrni a kést. És talán én voltam az egyetlen ezen a bolygón, aki tudta, hogy hova.
Megérkeztünk a kollégium épületéhez. Nekitámaszkodtam az ajtó melletti korlátnak, jelezvén, hogy még nem szándékozom felmenni.
– Nem hinném. Én keverékdémon vagyok. Tudod, egy kis démon, egy kis fúria. Ez ad némi előnyt. A ghoolok tűzlények, más képességük nincs, de felgyújtani ne is próbáld, mert értelmetlen – kezdett bele a démonológia kiselőadás következő fejezetébe. Nem kifejezetten szokott érdekelni, de most muszáj volt infót gyűjtenem, ha túl akartam élni ezt a kis találkozást a pokol egyik piromágusával. Most Caliban meglepően készséges, ki kellett használnom az alkalmat. –Ebben a világban talán kevésbé erősek, mert a tűz itt nem alapelem. Ők teremtették a Démonvilágot olyanra, amilyennek láttad. A talajból felcsapó lángokból születtek, bár azt nem tudom, mi volt előbb, ők vagy a lángok. Elvileg abban a lángba vannak zárva, amiből lettek. Képzelj el egy kőketrecet, ami egy láng közepére van belógatva.
– Jó, ezt így levizualizáltam – vágtam a szavába –, de akkor valakinek el kellett engednie, nem? Csak magától nem tud lelépni.
– Tényleg nem – mondta elgondolkodva –, de fogalmam sincs, hogy kinek áll érdekében elengedni egy ilyet. Sokkal durvább démonok is vannak bezárva, akik tényleg Apokalipszist okozhatnak. Ez az egyetlen olyan, akit ha elengedsz, az Alvilág is veszélybe kerül.
– Lehet, hogy véletlen volt. – Olvastunk már ilyet, nem igaz? Lehet, hogy ez démonéknál is megeshet.
– Lehet – hagyta rám Caliban, de láttam az arcán, hogy nem tartja valószínűnek, hogy a „családjában” ilyen véletlenek előfordulhatnak.
– És nekem mi a dolgom? – tettem fel a következő, igen kézenfekvő kérdést. – Feladunk egy hirdetést: elkószált tűzszellemet keres a gazdája? Vagy bekopogtatok tűzoltóékhoz, hátha összefutottak vele? – Látszik, hogy ha tanácstalan vagyok nagyon vacak poénokat sikerül produkálnom. Kövezzetek meg érte.
– Hülye – vágta rá Caliban. – Nem kell keresnünk. Az erőitek meg fogják találni egymást. – Hallatszott a hangján, hogy most nem igazán vevő a humoromra. Kihalászta a mobilt a kabátja zsebéből, és megnézte a kijelzőjét. – Szerintem menj fel, és zuhanyozz le. Hétóra van, neked meg démonszagod.
– Ne hidd, hogy ezzel befejeztük a „Kérdezz-felelek”-et – mondtam, miközben megszaglásztam a kabátomat. – Nincs is démonszagom, csak füst. De megyek, mert nyolckor már órám lesz – indultam meg a bejárati ajtó felé.
– Nekem mindegy – rántotta meg a vállát – akkor este a Kísértésben találkozunk – intett egyet felém, majd hátat fordított, és elsétált az albérlete irányába.
Nagyot sóhajtva mentem be az épületbe. Szóval este a Kísértésben leszünk, ezt jó tudni. Ez egy ezoterikus stílusú klub volt a belvárosban, és csak azért jártunk oda, mert olcsó volt a pia és ez volt az egyetlen olyan hely, ahova a vámpír is minden para nélkül lejöhetett velünk, mert sehol nem volt fegyver vagy feszület a falakon. Bár, ha én ott voltam, gondoltam mosolyogva, Shaphy egyáltalán nem volt biztonságban.
Ahhoz képest, hogy egész éjjel mindössze két órát töltöttem alvással, viszonylag tűrhető állapotban sikerült beküzdeni magam az első előadásomra. A zuhany meglepően sokat segített, de sajnos, csak rövid ideig tartott szinten. Az előadás végére már igencsak kornyadoztam, és az állapotomon az energiaital sem segített sokat. Arra a megállapításra kellett jutnom, hogy ha este elfogadható formában akarom felvonultatni magam, muszáj kipihennem magam. Így dél magasságában szépen visszaküzdöttem meggyötört testem a koliba, és lefeküdtem aludni.
Nagyon furcsa álmom volt. Egy ketrecben kuporogtam, aminek a rácsait lángok fonták körül. Kinyújtottam a kezem, hátha meg tudom őket szüntetni. Nem tudtam. Akárhogy igyekeztem, meg sem moccantak. Elfogott a félelem. Körbenéztem, hátha tud valaki segíteni. Nem láttam senkit, csak sok, az enyémhez hasonló ketrecet. Az egyik olyan közel volt, ha ki tudtam volna dugni a kezem a rácsok között, meg is érinthettem volna.
Egy fiatal srác volt a szomszédom. Egy elképesztően helyes srác, egy szál farmerben, mezitláb, póló nélkül. Vállig érő haja barna-vörös-szőke árnyalatokban váltakozott, mintha lángolna. A ketrec közepén ült törökülésben, arcát felfelé fordította, így nem láthattam a szemét. A kezét a térdén nyugtatta, tenyérrel felfelé, és úgy tűnt, nagyon koncentrál. A kalitka tetejéről apró lángocskák hullottak rá, ő pedig magába szívta, mintha nem is tűz, hanem eső volna.
Megbabonázva figyeltem, és épp azon gondolkodtam, hogy talán nekem is sikerülhet, amikor felém fordult. Elállt a lélegzetem. Lenyűgözött a szeme: mélybarna volt, majdnem fekete, mint az olvasztott étcsokoládé, a pupillája pedig egy sárgás piros lángocska, szinte égetett, ahogy összeért a tekintetünk. Felemelte a kezét a térdéről, és felém nyújtotta.
A ketrecem elindult az övé irányába. Először csak az alja ért össze, majd a két rács is, aztán el is tűnt az akadály a két kalitka között. Én az egyik sarokba húzódtam, ő pedig négykézláb megindult felém, és közben engem nézett. A tűzeső követte. Megbabonázott a szeme. Lassan odaért elém, leült a sarkára, és a bal kezét az arcom felé nyújtotta. Féltem, hogy esetleg megéget, ami elég abszurd gondolatnak tűnt, tekintettel arra, mi is vagyok. Végül mégsem húzódtam el, hanem hagytam, hogy megérintse az arcom, közben végig a szemembe nézett. A tenyere meleg volt és puha. Felemeltem a kezem, hogy én is megérinthessem őt. Az arcomon pihenő kézfejére tettem az ujjaim, és elindultam felfelé a karján. Forróság kúszott végig az ujjaimon keresztül a karomon át, egész a szívemig, mintha lángra lobbantam volna belül. Az arca közeledett felém, idegességemben megnyaltam az ajkam. Aztán összeért a szánk.
A tűz végigszáguldott a testemen, soha életemben nem éreztem még ilyet. A csók gyengéd volt és forró, szinte perzselte a számat. Lehunyta a szemét, és én követtem a példáját. A nyelvével kóstolgatott, bebocsátást kért az ajkaim közé. Érzékien harapdálta előbb alsó, majd felső ajkamat, végül a nyelvével szétfeszítette a számat. Megadtam magam az akaratának, a vágy átvette az irányítást a testem és az akaratom felett. A karom a nyaka köré fontam, és megpróbáltam minél közelebb húzni magamhoz, de nem hagyta, hogy sürgessem. Lassan és érzékien kóstolgatott, de engem annyira feltüzelt a közelsége, a nyelve játéka, hogy nem tudtam türelmes maradni. A haja tövéhez simítottam az ujjaimat, és a körmömet végighúztam a gerince vonalán. Belemorgott a számba. Az érintés megszűnt az arcomon ürességet és hideget hagyva maga után. Már reklamálni akartam (ami a számat módszeresen felfedező nyelvtől amúgy is lehetetlen lett volna), amikor a csípőmre fonódott a karja és berántott az ölébe. A testéből áradó hő, az erő, ami átjárt a mozdulatait katalizátorként működött. A bőröm égni kezdett, de nem nyitottam ki a szemem, hogy ellenőrizzem, tényleg kívül is lángolok-e nem csak belül. Égett szag csapta meg az orromat. Nem égtem, csak a ruháim.
Próbáltam minél közelebb bújni hozzá (miután a ruhák lassan nem jelentettek akadályt), mintha eggyé akarnék válni vele. A combomnak feszülő keménységéből ítélve neki sem volt ellenére. Az ajka elhagyta az enyémet, és a sebesen lüktető pulzusomat kezdte felfedezni a nyelvével. Nem maradhattam tétlen. Újra végig karmoltam a hátát, ezzel még jobban feltüzelve őt. Aztán valami váratlan történt.
Valami hideget éreztem a karomon, de először nem tudtam, mi az, mert ott nem ért hozzám. De a hideg egyre jobban kúszott fel a karomon, muszáj volt kinyitnom a szemem, és ezzel kiszakadtam a csodálatos álmomból.
***
„Csak nézz rám, közben égess el, újra és újra meg még egyszer. Csak nézz rám, nem kell, hogy megszólalj, elárult egyetlen egy sóhaj… Legyen ez egy álom, sose ébredjünk fel.”
***
Olyan hirtelen pattant ki a szemem, hogy először azt sem tudtam, hol vagyok. Körbenéztem, és konstatálnom kellett, hogy már nem egy ketrecben, hanem a koleszben vagyok, ráadásul nem egyedül. Adriana és Matheo aggodalmasan nézett rám.
– Jól vagy? – kérdezte Kiscsaj.
– Aha, azt hiszem – mondtam bizonytalanul. Lassan kezdtem képbe kerülni. – Ti mit kerestek itt? – Tudom, bunkó voltam, de tényleg meglepő volt, hogy a szobámban tartózkodtak, főleg hogy elalvás előtt kulcsra zártam az ajtót. – Hogy jöttetek be?
– Adtál kulcsot, emlékszel? – nézett rám Matheo. Most, hogy mondta, tényleg eszembe jutott. Azért adtam nekik, hogy ha vészhelyzet van, segíteni tudjanak.
– Brian hívott téged, vagy tízszer, de nem vetted fel – világosított fel Adriana. – Aggódni kezdett, és kérte, hogy nézzünk rád. Matheo érezte, hogy növekszik az erőszinted, és a füstöt is láttuk, ami az ablakod felől szállingózott, szóval gondoltuk, megnézzük, mi van veled.
– Jó is, hogy jöttünk – folytatta Matheo. – Majdnem felgyújtottad a koleszt.
Körbenéztem a szobában, és rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Az összes gyertyám viasztócsává változott, még a fémtartók is szétolvadtak. Ha rosszat álmodtam, mindig a tűz erejét hívtam segítségül, hogy megvédjen. Bár ilyenkor csak mentálisan kellett a segítség, a lángok mégis manifesztálódtak, és felgyulladt minden, ami nem volt tűzálló. Ez történt a nevelőszüleimnél is, amikor majdnem leégett a házunk. Ilyenkor kellett valami, ami felfogta az erőmet, és a gyertyák pont erre szolgáltak. A lángok megtalálták őket, és mind fellobbantak, amíg nekem sikerült felébrednem. Mindig sikerült. Mostanáig.
– Köszi, hogy jöttetek – mondtam, és kimásztam az ágyból. Próbáltam nem frászt kapni a kontrollvesztés miatt. Ettől rettegtem mindig, most nagyon igyekeztem higgadt maradni. A pánik sohasem segített.
Valami nedvesbe sikerült lépnem, ezért lenéztem, mi az. Egy zacskó mirelitborsó úszott egy nagy víztócsa közepén. Értetlenül néztem fel. – Ez mi?
– Tudod – kezdte szemlesütve Matheo –, sehogy sem tudtunk felkelteni. Megpróbáltalak megrázni, de nagyon felforrósodtál, kellett valami, amivel meg tudtalak fogni. – Szóval ez volt az a hideg, amit álmomban is éreztem. – Figyelj – fogta meg a vállam, de rögtön el is kapta a kezét, mintha megégettem volna –, hűtsd le magad és zuhanyozz le, mert még mindig túl forró vagy. – Tehát tényleg megégettem.
– Igen, addig mi feltakarítunk – mosolygott rám Adriana, én meg bólintottam.
Felálltam, kisétáltam az ajtón, és elindultam a szintünk nagy közös zuhanyzójának irányába. Nem vittem magammal semmit, se tusfürdőt, se törölközőt, mert jelenleg nem volt rájuk szükség. Az előbbire azért, mert úgyis csak felforraltam volna, az utóbbira pedig azért, mert a képességemnek ama nagy előnyét élveztem, hogy spontán száradtam.
Közel tíz percig áztattam magam a hideg víz alatt, mire sikerült elfogadható testhőmérsékletűre hűlnöm. A zuhanyzóban vastagon állt a pára, akár bele is támaszkodhattam volna.
Mire visszajutottam a szobámba, a barátaim tényleg felmosták a mirelitborsóból leolvasztott vizet. Matheo a mosdónál állt, a kezét a csap alá tartotta.
– Nincs véletlenül valami kenőcsöd égési sérülésekre? – kérdezte reménykedve.
– De van – mondtam, és odasétáltam az éjjeliszekrényemhez. Minden gyógyszert és hasonlót a felső fiókjában tartottam, és mióta a nevelőapám is megégette magát egy rossz álmommal való találkozásnál, kötszer és égésre való kencék is voltak kéznél. Hamar meg is találtam, és átnyújtottam a sérültnek. – Egyébként hány óra van? – Csak mert ez az infó még kimaradt, mióta felébredtem.
Adriana az órájára pillantott.
– Pontosan fél öt.
Hú, a francba. Sikerült rendesen elaludnom, de egyáltalán nem voltam kipihent. Egy tüzes álom és egy hideg kijózanító ébredés után más sem lenne az. Az ébredéshez képest már egészen képben voltam, ideje volt felöltözni, és megmenteni a nap hátralévő részét. Mivel az éjszakát és a hajnalt démonéknál, a délutánt meg az ágyam társaságában töltöttem, nem indult valami fényesen a mai nap. Meg aztán a Kedvest is ideje volt felhívni, mert esélyes volt, hogy betegre aggódja magát.
– Matheo – néztem rá –, megtennéd, hogy kimész, amíg felöltözöm?
– Persze – felelte –, és felhívom Briant is, megmondom neki, hogy még élsz, csak elaludtál.
– Köszi! – Tudtam, hogy számíthatok rá. Az ilyen problémás ébredéseket igyekeztem titkolni, mert a vérfarkasom hajlamos volt túlaggódni magát. Ezt utáltam benne, de ezt a gondolatot is átpasszoltam a „Később foglalkozom vele” listámra.
Matheo ígéretéhez híven távozott, én pedig nekifogtam a vetkőzésnek. Igazából arra vártam, Adriana mikor kezd el faggatni, mert bár látja a jövőt és azt is tudja, hogy mivel töltöttem az éjszaka nagy részét, biztosra vettem, hogy nem ért hozzám, miközben megpróbáltak felkelteni. Először is, mert féltette a kesztyűit, ami rövid úton lángra kapott volna egy kósza érintéstől is. Másrészt nagyságrendekkel nyugodtabbnak látszott, mint én, tehát nem élte át az álmomat. Már a farmeromat húztam fel és indultam az ingemért, amikor végre megszólalt.
– Mondod, vagy hozzád kell érnem? – kérdezte, a bal kezéről már húzta is le a kesztyűt.
– Nem vagyok oda ezért a látás-dologért, te is tudod, de így talán nem marad ki semmi – sétáltam elé, és hagytam, hogy a vállamra tegye a tenyerét, és az álmomra összpontosítottam. Nem akartam, hogy bármi olyat lásson, ami álmatlan éjszakákat okozna neki. Sajnáltam néha, nem volt könnyű együtt élni egy ilyen képességgel. Figyeltem közben az arcát, olyan átszellemült volt. Premier plánban élvezhette végig, mitől is forrósodtam fel. Aztán egy hirtelen mozdulattal elkapta a kezét, és kiszakította magát a vízióból. Nagyon szaporán szedte a levegőt, mintha lefutotta volna a maratonit.
– Egyáltalán nem csodálom, hogy majdnem leégett az épület – jegyezte meg még mindig zihálva, és visszavette a fehér alapon tarka virágos kesztyűjét.
– Köszi, hogy megértesz – mondtam mosolyogva, miközben begomboltam a kedvenc fekete ingem. Ha más nem is, a helyes pasik iránti érdeklődés közös vonásunk volt. Halk kopogást hallottam az ajtó felől, időm sem volt kiszólni, hogy bejöhetsz, Matheo már bedugta a fejét.
– Kicsit siethetnétek, mert a többiek már a Kísértésben csak ránk várnak, Brian pedig kezdi lebontani a berendezést – hadarta, miközben végigmért. – Látom, sikerült abszolválnod az öltözést. Helyes. Pénz, kés, iratok megvannak? – Mindent, amit felsorolt, beleszórtam kis terepszínű válltáskámba, és bólintottam. – Akkor mozgás – mondta, és szélesre tárta az ajtót, mi pedig elindultunk kifelé.
***
„Csak táncolj a tűzben, és ne kérdezd, hogy hova kerültem! Azt akarom, hogy ugyanazt érezd, és úgy, ahogy én, annyira élvezd!
***
Köszönöm Kiának a rengeteg segítséget, nélküle nem lenne ilyen a történet.
*Road: Nézz rám
Tűzszilánkok 